Megbocsátás

Didi Sudesh - 2008. május 5. Szellemi pontok a megbocsátásról és a felejtésről Az ember természetes természete, hogy adjon és kapjon. Sajnos, ma már ez odáig fajul, hogy fájdalmat és a bánatot is ugyanúgy adjuk és vesszük, ahogy a boldogságot is. Valaki szomorúságot ad nekünk, általában nem széndékosan, s habár nem akarjuk, mégis azon csüngünk. Az aláhúzandó ok, az öntisztelete hiányából fakad.Amikor elveszítjük az öntiszteletünket, ez a hiány, megmutatkozik a helyes viselkedésmódunkon, az erényeinken és az önfegyelemünkön is. A viselkedésünk, a tetteink olyanok lesznek ennek eredményeképpen, hogy helytelen és bántó dolgok jönnek hozzánk, s okká válik arra, hogy ily módunk mi is megsértsünk másokat.Mi a megbocsátás? Úgy is tekinthetünk rá, mint 2 szó - "for give" (átadni), vagy eladni. Ha bánatot érzünk azt jelenti, hogy elfogadtunk valamit, amit máskülönben el kellett volna utasítanunk. Ez, ezért egy olyan pozícióba helyez minket, ahol el kell engednünk a dolgokat, el kell dobni, eladni.Miért nehéz mégis a megbocsátás? Ami megnehezíti az az, hogy amikor megengedjük a szívünknek, hogy a negativitás hatása alá kerüljön, elzárjuk az adás képességétől. A természet egy csodálatos példa az átadásra. A virágok természetüknél fogva illatosak mások számára, stb. Hasonló módon, minden minőség az emberi lélekben arra van, hogy adja. Ebben a természetes állapotban növekedünk és gazdagodunk, miközben továbbra is hasznot hozunk, ugyanúgy, ahogy egy folyó áramlik, máskülönben stagnálna és fertőzéseket hordozna.A megbocsátás azt jelenti, hogy azt adjuk a többieknek, amijük nincs (ugyanennek a hiánya hozza létre az alacsony öntiszteletet). Ehhez szeretetre és szimpátiára van szükség, tehát alapvető dolog, hogy ne engedjem a szívemnek, hogy negatív módon reagáljon ilyen helyzetekben.Ahol szeretet van, ott elfogadás is van. Aztán az elfogadás könnyű lépcsővé válik a megbocsátás felé. Az elfogadás az egyénre vagy a helyzetre kell irányulnia, s el kell utasítanunk minden bánatot, amit az a helyzet küldhet. Ha meg tudjuk tartani az elszakadott megfigyelő állsápontot, segít abban, hogy elkrüljüka helyzet elnyelését, s megsérülni abban.Néha, az alacsony öntiszteletünk hozza felszínre az egot és a haragot önmagunkban, s ezek azok a nyomok, amelyek előbb vagy utóbb elvezetnek a szomorúsághoz, vagy még annál is rosszabb, csüngünk rajtuk. Minél tovább hordozuk magunkban a sérelmet, annál inkább csapdába esünk, mint a rab, s további gyengeségeket fejlesztünk ki. A megbocsátás ezért egy felszabadító cselekedet önmagunk részére.A megbocsátás képessége annak a képessége, hogy képesek vagyunk a saját természetes természetünkre fókuszálni, megértjük a korlátlan kapacitásunkat a jóságra, mely a Szellemi Forrásra épül, s megtapasztaljuk a másokkal való megosztás örömét.Nem elég azonban csak megbocsátani, de el is kell felejtenünk azt, amit meg kell bocsátanunk. Más szavakkal, az eredeti fájdalom nem maradhat meg. Ki kell gyógyítanunk magunkat a fájdalomból, hogy aztán el lehessen felejteni. Ha ezt nehéznek találjuk, általában azt jelenti, hogy az egonk csüngni akar rajta, ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy továbbra is a gyengeségeket látjuk abban, aki a fájdalmat okozta. Ha alázatosak vagyunk, s a másik egoja az, ami meg akar bántani, akkor a saját alázatunkra és szeretetünkre építve, jó kapcsolatot fogunk kialakítani azzal a személlyel. "Tégy jót és felejtsd el". Ennek ellentetjeként, a tudat soha nem szabad, ha valami rosszba kapaszkodik.Minden emberi élet igaz célja, minden lény természetes természete, az adás, a lélek belső pozitív minőségeiből, mely magába foglalja a békét, a szeretetet, az együttérzést, a boldogságot és a bölcsességet.Nem lehetünk adok, ha nem vagyunk megbocsátók. És mi az, amit adnunk kell, a lélek örökkévaló, eredeti, gyönyörű minőségei. Tisztelnünk kell a megbocsátást, mint az emberi szellem nagyszerű ünnepét. Om shanti