Önmagammal együtt élni
Szerző: Jacqueline Berg, szerző és író, s a Brahma Kuamris vezetője Hollandiában
Nemrégiben olvastam egy cikket, ami azt mondta: ”Légy más, légy önmagad.”. Egy történetre emlékeztet, amit egyszer hallottam egy oroszlánról, akit már születésekor elválasztottak a szüleitől. Egy birkacsordában nőtt fel. Mivel azt hitte, hogy ő is egy birka, úgy is viselkedett. Egy oroszlán volt birka révületben.
Az oroszlán története némileg hasonlít a saját történetünkre is. Mi is gyakran vagyunk transzban. Úgy látszik, hogy mi is elfelejtettük, hogy kik vagyunk valójában. És emiatt, a hiba miatt, különböző képmásokkal és elképzelésekkel azonosítjuk be magunkat. Álarcokat helyeztünk fel, s azt kezdtük el hinni, hogy mi ezek az álarcok vagyunk. Természetesen, lehetetlen boldognak lenni, ha oroszlánként, birkaként élünk. Annak titka, hogyan ismerjük meg önmagunkat az, hogy felfedezzük, van valami legbelül, ami teljesen más, mint aminek mutatjuk magunkat.
Az egyetlen módja annak, hogy megtaláljuk igaz önmagunkat, ha keresünk. A legtöbb embernek nincs erre ideje, vagy mondjam azt, hogy nem szánnak rá kellő időt? Ez az idő szépsége: meg tudjátok tenni. A keresésem során, négy dologra jöttem rá, ami alapvető fontosságú. Az első a csend. A második, a kapcsolat önmagammal. A harmadik, a kapcsolat a Legfelsővel, s végül, a kapcsolat mindazokkal, akik körbe vesznek. Nagyon fontos, hogy ebben a sorrendben gondoljunk rájuk. Általában a másik irányból szoktuk ezeket megközelíteni. Nagyon fontos számunkra a másokkal való kapcsolatok, néhányunk Istenre is gondol, s nagyon kevesen gondolnak önmagukra is, s szinte senki sem gondol a csenddel való kapcsolatra.
Mielőtt elkezdtem volna meditálni, – kb. 25 évvel ezelőtt – a csend nem volt túl fontos helyen a prioritási listámon. Fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent valójában. Munkamániás voltam, s a munkamániások nem pazarolnak időt képlékeny hobbikra, mint a csend is. Aktív, dinamikus életet éltem családban. Miután édesanyám elvált, elmondta, hogy miért volt mindig olyan elfoglalt. A szó szoros értelemben, a fájdalom elől menekült el, amit azért érzett, mert nem volt boldog a házassága. Ez tudatára ébresztett annak, hogy a munka is csak egy másik függőség, a fájdalom elleplezésének egyik módja, egy mód arra, hogy elkerüljem a dolgokat, amelyekkel nem tudok megbirkózni. Tehát, így nőttem fel: soha nem állva meg, soha nem létezve, mindig valamit tevékenykedve.
A belső utazásom akkor vette kezdetét, amikor felébredt bennem a vágy arra, hogy kitörjek ebből az ördögi körből, amiben voltam; egyszerűen csak jelen kívántam lenni a változásban. A meditáció első évei nem voltak könnyűek. Nehezen tudtam ellazulni, s nem tudtam nyugton ülni. A kreatív tudatom továbbra is csak versenyzett. Valójában, a testem mentett meg, s kényszerített arra, hogy nyugton maradjak ülve vagy fekve. Lassan, de biztosan, a tudatom elfogadta a vereséget; s miközben a fehér zászlót felvontam, a csend beült a tudatomba.
Időt vesz igénybe, míg megszokjuk a csendet, s azt, hogy nem csinálunk semmit. Emlékszem, ahogy az egyik reggel a kanapén ültem, meditáltam, amikor az egyik szomszéd elhaladt az ablak előtt. Mielőtt felismertem volna, felkaptam egy magazint, s úgy tettem, mintha olvasnám. Annyi időn keresztül azzal az elképzeléssel éltem együtt, hogy: „cselekszem, tehát vagyok.” Attól féltem, hogy a szomszéd azt fogja hinni, hogy semmit sem csinálok. De még ennél is jobban féltem a belső hangtól, a Belső Kritikusomtól, ami annyi éven át rámtelepedett, s a korlátaim fölé nyomott. Most, hogy a tudatom egyre csendesebb lett, egyre inkább tudatába kerültem ennek a belső hangnak. Egy kis időt vett igénybe, amíg megértettem, hogy mit tesz velem ez a belső kritikusság, milyen pusztító is.
Sok ember összetéveszti a kritikusságot az intellektualitással; azt gondolják, helyes, ha véleményük van valamiről, és jogos, ha valaki felett ítélkeznek. Én azonban azt fedeztem fel, hogy ez egy nagyon negatív szokás. Bánt másokat, de mindenekfelett önmagunkat bántjuk meg ezzel a negatív ítélkezéssel. Úgy vélem, hogy a perfekcionizmus téves megítéléséből ered. A perfekcionizmus nem ugyanaz, mint a tökéletesség, a teljesség értelmében. Teljesnek lenni azt jelenti, hogy teljesek vagyunk minden erővel és erénnyel önmagunkban. A perfekcionizmus ugyanakkor, valami teljesen más dolog. A perfekcionista megpróbálja irányítani az embereket és a helyzeteket, hogy semmi ne menjen rosszul. Azt szeretnék, ha minden simán menne, s a legkisebb hiba sem csúszhat be. Ahelyett, hogy az élet szépségére fókuszálnának, a hiányosságok, és a tökéletlenség megszállottjaivá válnak önmaguk és mások ellen. Folyamatosan kijavítják magukat és másokat, néha szavakban, de gondolatban mindig.
Természetesen, ezzel nem azt mondom, hogy nem szabad a dolgokat jobban tennünk, s nem kell a tökéletességre törekednünk. Elvégre, mindannyian a belső harmónia és teljesség állapotából jövünk. Tehát, természetes, hogy még egyszer vissza szeretnénk térni abba az állapotba. De a kivetített harag, amit a saját tökéletességünk elvesztése miatt merül fel bennünk, nem hozza vissza ezt a teljességet. Sőt, nagyon sok problémát okoz a kapcsolatainkban. Nem könnyű szembesülni, vagy meglátni a saját hibáinkat. Könnyebb mindezt meglátni a másikban, tehát, a Belső Kritika, ostoroz. És mindig van valami: ahogy valaki öltözködik, beszél, viselkedik… soha nincs vége. Ilyenkor, valójában, a saját viselkedésünket kritizáljuk.
Annak módja, hogy megismerjük a Belső Kritikát az, ha figyelmet fordítunk az érzéseinkre: hogyan érzem magam önmagammal szemben? Hogyan érzek mással szemben? Nemrég, a fogorvosom azt mondta nekem, hogy ha neki kellene eltávolítania a higany fogtöméseimet, az érzéseim önmagammal szemben, megváltoznának. Elképesztő, hogy egy ilyen dolog, valójában megváltoztathatja azt, ahogy érzünk önmagunk iránt. Az érzések olyan gyorsan változhatnak, s annyi a befolyás, hogy a legjobb módja annak, ahogy az érzéseinket megfigyelhetjük, ha csak érzéseknek látjuk. Az egyik érzés vezet el a másikhoz. Amikor hátranézünk azokra az érzésekre és érzelmekre, azok még mindig mi vagyunk. Ugyanez van a haraggal is: dühösnek érezhetjük magunkat, de az, nem tesz egy haragos személyiséggé. Jó dolog, ha el tudjátok az érzéseiteket választani önmagatoktól.
Vegyük például a félelmet. Néhány évvel ezelőtt, Ausztráliában utazgattam. Egy nemzeti járaton utaztam. A repülésnek csak 45 percig kellett volna tartania. A repülés során egy trópusi viharba kerültünk sok esővel. Megpróbáltunk leszállni, majd ismét felszállni, majd le és fel. Ez legalább hétszer ismétlődött meg. A tapasztalat félelmetes volt, az emberek sikoltoztak. A dolog az, hogy én amúgy is tartok a repüléstől, tehát, el tudjátok képzelni, hogyan éreztem magam. A félelmem egyre nagyobb és nagyobb lett, addig, amíg el nem érte a félelem korlátait. Egyszerűen már nem tudtam jobban félni. Aztán, hirtelen, megszűnt, elszállt. Elkezdtem mosolyogni. Láttam, hogy milyen nevetséges a helyzet, s képes voltam másokat lenyugtatni magam körül is. Amikor elértük a célállomást, 11 órával később, mélyen önmagamban felismertem: egy érzés, csak egy érzés. Sok éven keresztül zavart, aztán, hirtelen, elszállt. Az érzések megváltozhatnak, mi nem!
Amikor engedem, hogy a csend belépjen a tudatomba, felfedezem, hogy ki vagyok én, nagyon mélyen önmagamban. Kezdem megérteni a saját motivációmat. Magammal őszinte lehetek, nem kell hülyét csinálnom magamból. Amikor elkezdek magamra figyelni, olyan dolgok felfedezése válik lehetségessé, melyek különbözőek attól, amelyekre számítottam, hogy találni fogok. Lehet, hogy egy nagyon más egyén vagyok attól, akire gondoltam. Lehet, hogy egy oroszlán vagyok, aki birka-révületben él. Ha vagyok, akkor a felismerés és a változás folyamata megkezdődik. Egy kicsit fájdalmas lehet megsemmisíteni az önmagunk által teremtett elképzeléseinket önmagunkról, de ugyanakkor, nagyon felszabadító is. Természetesen, a körülöttünk lévő emberek azt fogják majd mondani: „Várj egy kicsit, ez nem te vagy, én nem ilyennek ismerlek téged”. Megpróbálnak visszalökni. Bátorságot igényel a változás. Fájdalmas lehet felismerni, milyen kevéssé ismernek a barátok és a család. Ám valójában, nem okolhatod érte őket. Elvégre, te voltál az, aki félrevezette őket azzal, hogy nem azt mutattad, aki valójában vagy. Te csak az álarcot mutattad meg.
Annyi külső dologgal azonosítottuk be önmagunkat. Az embereknek eltérő arcuk van. Az identitásunk elveszett a ruhába, amit hordunk, az állásba, amivel rendelkezünk, ahol élünk, stb. Néhány ember teljesen más a munkahelyén és otthon. Lényük csak egy részét mutatják meg a munkahelyükön. Valamilyen módon, félrevezetik a kollégákat. A holland állami börtönben meditációt tanítok fiatalembereknek, akik drog miatt elkövetett bűncselekményekért vannak ott. A büntetésüktől eltekintve, ők is függőek. Nem egy könnyű fiatalokból álló csoport. Pszicho-terapeuta foglalkozásokat ajánlanak fel nekik, hogy tudatosítsák velük múltjuk fájdalmait. Ez nagyon fontos, mivel pont a múlttól próbáltak elmenekülni azzal, hogy drogbűncselekményt követtek el. Miután tiszták, megkaptam a lehetőséget arra, hogy meditációt és pozitív gondolkodást tanítsak nekik. Ezek a fiúk annyi mindenre megtanítottak önmagammal kapcsolatosan. Semmilyük nem maradt már, amihez ragaszkodhattak volna, semmi, ami arra érdemes lenne, hogy azzal azonosítsák önmagukat. A barátaik és a barátnőik nem akarják többé látni őket, gyakran akár a fogaikat és a hajukat is elvesztik. A szabadságról beszélek nekik fogságban. Mindig azt mondják nekem:”Mit tudsz te a bebörtönözésről? Amikor elhagyod azt a helyet, szabad vagy.”
Ám, mi a szabadság? Lehet, hogy a munkám, a kapcsolataim, vagy a negatívitás rabja vagyok. Ezek a lélek ketrecek szintén börtönök. Néhányan közülünk olyan szorosan be van zárva, mintha életfogytiglant adtunk volna önmagunknak. Azt mondom a bennlakónak, hogy őszintén nem tudom, hogy ki szabadabb, ők, vagy mi, idenkint. Elvégre, nekik rendelkezésre áll az egész élet, hogy újragondolják az életüket. A mindennapi élet küzdelmeitől távol, sokkal könnyebb megváltoztatni a mintákat. Néhány ember még nagyon sok pénzt is képes kiadni arra, hogy elvonuljon egy kolostorba, vagy egy magán szigetre, hogy rendbe rakjon dolgokat. Amikor elmondom azoknak a fiatalembereknek a börtönben, hogy néhány ember talán még féltékeny is rájuk, nevetnek, de megértik.
Ők is nyitottak a meditációra. Imádják. Lefekszenek a földre, kitámasztják a széküket, néha még sírnak is. Néhány pillanatra annak tapasztalják meg magukat, akik ők valójában. Ha együtt ültök meditációban, elfelejtitek, hogy egy szobában ültök gyilkosokkal és csempészekkel. Ők is elfelejtik ezeket a dolgokat. Egyszerűen, csak együtt ülünk, s elfelejtjük az álarcokat. Csak a lelkek találkoznak. A terápia során, az emberek gyakran csak arra fókuszálnak, hogy mi romlott el. Amikor ezekkel a fiúkkal találkozom, azt mondom nekik: „Felejtsétek el a múltatokat egy kis időre. Nézzük meg, hogy milyen minőségeitek és különlegességeitek vannak még.” Amikor kifejezik egy-pár ilyen minőségüket, ezekre emlékeztettem őket. Nem emlékszem a nevükre, de a minőségeikre igen.
A megbocsátás, egy nagy dolog számukra. Csak akkor, amikor megtanulnak megbocsátani maguknak, csak akkor tudják elengedni a hamis önazonosságukat. Meg kell érteniük, hogy miért csinálták ezen dolgokat: nem azért, mert rosszak, hanem a félreértések miatt. Csak ezt követően tudnak megbocsátani önmaguknak, és ismét visszanyerni a saját önértékelésüket.
Megbocsátani önmaguknak azt jelenti, hogy meggyógyítjuk a szívünket. Ha továbbra is büntetjük magunkat, még mindig az akadályok mögött állunk. Még mindig börtönben vagyunk. És mivel börtönben vagyunk, másokat is bebörtönözünk. Senki nem szeret börtönben lenni önszántából. Mindenki társaságra vágyik. Ha az önazonosságunk szégyenre épül, hasonszőrűeket keressünk. Mindig meg fogjuk egymást bántani. A megbántott emberek, mindig megbántanak másokat. Ez az egymásra való kivetítések addig fognak folytatódni, amíg meg nem gyógyítjuk önmagunkat. És, ha meggyógyítjuk önmagunkat, csak akkor leszünk képesek arra, hogy másokat is meggyógyítsunk.
Megértettük, hogy szabadok vagyunk. A lelkek szabadok. Senki nem zárhat be; mi választottuk a börtönt. Mi vállaltuk az áldozat szerepét. És, ha élvezzük, hogy az áldozatot játszhatjuk, mindig lesz valaki, aki eljátssza az „áldozattá tenni valakit” szerepét – a madár és a kalitka. Ha szabadok akarunk lenni, azt tanácsolom: ne fussatok el a börtönötök elől, ne fussatok el a kapcsolataitoktól, amiben benne vagytok, helyette, értsétek meg, mi megy végbe, és változtassátok meg magatokat. Számomra ez a becsületesség. Ez az egyetlen egy módja annak, hogy valóban felszabadítsuk magunkat. Ne pazaroljátok el minden időtöket arra, hogy másokat megváltoztassatok, semmi haszna. Mások csak akkor fognak megváltozni, amikor meg akarnak változni, amikor megértik, hogy meg kell változniuk. A változás belső motivációból fakad. Ám, ha az értékes időnket arra használjuk fel, hogy önmagunkat változtatjuk meg, a változás az, hogy a másik is változni fog. Az idő az, ami visszaköveteli a lelket.
Az igazi kapcsolat a csenddel kezdődik. Ekkor egy jobb kapcsolatot teremthetsz meg önmagaddal, aztán a Legfelsővel, végül pedig másokkal is. Annak oka, amiért a másokkal való kapcsolat az utolsó, az, hogy mások soha nem látják meg bennünk azt, amit Isten igen. Gyakran, mások szemén keresztül látjuk önmagunkat. Tehát, ha valaki csak 20%-ban látja, hogy ki vagy, te is csak annyit láthatsz. Isten olyannak lát, amilyenek vagyunk. Látja az összes képességünket. Ha megtanulunk úgy tekinteni önmagunkra, ahogy Isten, elkezdjük meglátni azt, akik valójában vagyunk. Ha megtanulunk összekapcsolódni a Legfelső Lénnyel, tiszta érzések serkennek és erősödnek fel. Csodálatos érzés kapcsolatban lenni egy olyan lénnyel, aki olyan közel áll az eredeti természetünkhöz. Annyira jól érzitek magatokat olyasvalakinek a jelenlétében, aki lélektudatos. Ellazulunk, mert felismernek. Többé nem kell bizonyítgatnunk magunkat.
Úgy érzem, hogy most egy olyan korban élünk, amikor az emberek elkezdik megérteni ezeket a dolgokat. Ám, abba kell hagynunk az energia elpazarlását, s arra kell koncentrálnunk, ami valóban szükséges. A meditáció gyakorlata annak elsajátítása, hogyan válhatunk minden befolyástól mentessé, biztonság és védelem ebben a tiszta energiában. A meditáció azt jelenti, hogy érezzük a saját energiánkat: ez vagyok én; annak az érzése, hogy egyedi vagyok, különleges. Aztán, az egész folyamat arról szól, hogyan fejezzük ki azt az energiát a mindennapi életünkben, a kapcsolatainkban. Ám, először, gyakorolni kell azt, hogy érezzük, addig, amíg nem válik stabillá az igazi önazonosságunkban. Amikor valóban elkezdjük érezni, hogy kik vagyunk valójában, nincs szükség arra, hogy harcoljunk a függőségek, vagy a körülöttünk lévő emberek ellen; sőt, egyáltalán nem kell harcolnunk. Ez egy nagyon természetes folyamat. Amikor megváltoztatjuk a hozzáállásunkat, képesek leszünk, megváltoztatni az egész világot. Láthatjátok, Istennek segítségre, szabad tudatra van szüksége.
2008. június 21., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése